Árpádházi Margit Balladája

Néztem az égen kirajzolódó görög éjszakát
Csillagfény tengerében
Jó uram koldusként, vakon kereng a
Hatalmas várnak börtönében
Hová vet sorsom, hiába kérdem..
Zsoldosok dúlását meg sem értem
Új hajnal fénye virrad- e még rám?
Vagy becstelenség?
Kolostor- magány?
Látom, a szolganép kínhalált halt
A kincseket adná elő a hadnak
Részeg tivornya lármája zajlik, a prédán
Karddal összemarakodnak
Hová vet sorsom, hiába kérdem
Szép Szülőföldemtől messze tértem
Órák a percek, tán végzetem vár
Vagy becstelenség, kolostor- magány
Zászlók lobogtak, és kürt hangja szólt
Csillagok hulltak, császár vére folyt
Gyűlölettel harsant köznép szava
A Szent Palotába lázadás hatolt
Híveid, Császárné, elfogytanak
Mentsd puszta életed, óvd meg Magad
A zárda mélyén, ha sorsod fordul
Majd újra a trónról hallatszik szavad
Kérlek, Öregisten, áraszd meg a vizet!
Apám ajtajáig vigyen el engemet!
Vigyen el engemet szép szülőhazámba
Lelkemnek e földön nincsen
Nyugovása
Nem lész nyugovása lelkemnek e földön
Tág rónára vágynék, s
Vár aranyos börtön
Segíts, Öregisten! Áraszd meg a vizet!
Puszta szél hazába vigyen el engemet!